leszámítva) minden nap kikísért a belklinika kapujáig - rágyújtottunk - tüdőrák -
már mindegy - elköszöntünk - indultam haza - visszanéztem - ahogy a kórterembe
tartott az utat elzáró vidáman röhécselő orvostanhallgatók között az én valaha
testileg, lelkileg oly erős, most annyira törékeny Apám alig tudott elmenni - még
láttam oldalról az arcát - iszonyatosan fájt neki, hogy le sem...- akkor neki tudtam
volna mindnek menni -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése